Anyának lenni piszok nehéz. Ezzel a kijelentéssel szerintem kevesen vitatkoznának velem. Életem röpke 30+ évében nagyon sok helyen jártam már és nagyon sokmindent megéltem, de azt kell, hogy mondjam, hogy az anyaság volt talán az egyetlen, amit minden tervezés, előkészülés és erőfeszítés ellenére, érzelmi és fizikai hullámvasútként éltem (élem) meg. De hogy kicsit kontextusba helyezzem ezt a bejegyzésemet, muszáj beszélnem egy kicsit a kislányom előtti életemről.
Ha az emlékeim nem csalnak, már igen kicsi koromban megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy ha felnövök, akkor egy független, sikeres nő akarok lenni bárhova is visz az élet. Talán pont édesanyámtól láttam meg ezt a példát, hiszen mindig is azt figyeltem meg, hogy mennyire társa tud lenni édesapámnak az üzleti életben, és mennyire megállta a helyét az otthoni dolgokban is. Így tehát a tanulmányaimat és későbbi karrier döntéseimet is leginkább egy gondolat vezényelte - független és sikeres nővé válni.
Mondhatni, hogy annyira céltudatos voltam az ambícióm elérésében, hogy talán 31 éves koromig, ha nem is hangosan kimondva, mindig is a karrieremet helyeztem előtérbe. Addigra már 2 diplomát, 7 év iskola melletti munkatapasztalatot, 2 cégalapítást és 5 év vezetői tapasztalatot tudhattam magam mögött. Szóval a saját körülményeimhez képest sikeres nőnek éreztem magam, teljes anyagi függetlenséggel. - Boldog voltam.
De mint a legtöbb nő életében, én is időközben rátaláltam a nagy Ő-re és az esküvőt követően komolyabban is el kezdtünk beszélni a gyerekvállalásról. Őszintén szólva egyáltalán nem voltam felkészülve se agyilag, se lelkileg. De persze mint miden megvalósítandó tervet, úgy fogtam fel, hogy most már “ideje” el kezdeni a “gyerekprojektet”. Vicces ezt így leírni, mert tényleg kicsit projektként tekintettem erre az életszakaszra. Tehát megvettem a szükséges vitaminokat, kanalaztam be a méhpempőt 
, mértem az ovulációt és reménykedve vártam a “projektünk” sikerét.
Aztán elérkezett 2021 januárja, amikor is megérkezett a jó hír és hivatalosan is megkezdődött életünk következő szakasza. A terhességem nagyon jó volt hozzám és végig tudtam dolgozni a 8. hónapig.
Adél érkezése különleges élmény volt és mindenképp az életem egyik legszebb estéje. A vajúdástól kezdve, a szülésen át, majd a kórházban hármasban töltött 3 éjszakáig, minden pillanatát imádtam. - Boldog voltam. Anya lettem! De……
De….nem éreztem anyának magam. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy hiszen a “Nagy könyvekben” azt írták, hogy, amikor meglátom a kicsikémet, akkor megváltozik minden és elönt az anyaság érzete - valami baj van velem, hogy én ezt nem éreztem? Imádtam nézni Adél alvó arcát, de egyben egy picurka, törékeny idegennek is éreztem egy kicsit. Tele voltam félelemmel és kétellyel. Vajon miért nem érzem anyának magam?!
Telt az idő és egyre rutinosabbnak éreztem a baba körüli teendőkben. Igyekeztem maximálisan teljesíteni Adél szükségleteit. Mindent úgy akartam csinálni, ahogy azt megírták a “Nagy könyvekben”. De továbbra sem éreztem azt az áttörő érzést, amit az Anyaság szó alatt gondoltam, hogy éreznem kellett volna. Fáradt voltam a sorozatos alvatlanság miatt és feszült. Frusztrált voltam, mert a kevés alvás mellett egész nap az volt (csak) a feladatom, hogy pelenkázzak, szoptassak, altassak, majd ismét pelenkázzak. Egy picike élet múlott rajtam és bármennyire is szerettem volna kiadósan pihenni egyet, nem tehettem meg. - Elégedetlen voltam.
Elégedetlen voltam, hogy a szülés előtti korszakomhoz képest megőrjít a monotonitás; elégedetlen voltam magammal, hogy miért nem elégszem meg ezzel a gyönyörűséggel, hogy csak vele legyek; elégedetlen voltam, mert egyértelműen romlott a memóriám és “butább”-nak éreztem magam; frusztrált voltam, hogy talán csak én éreztem így és a korábbi karrierista énem egy rossz anyává tett engem; félelmet éreztem, mert tudtam, hogy ha így folytatom, Boldogtalan leszek!
Hogy én hogyan hidaltam át ezt az időszakomat? - kibeszéltem magamból. Szerencsémre a baba mellett mindig jött segíteni édesanyám vagy anyósom, és persze esténként a férjem is. Nagyon sokat beszélgettünk, nem csak a gyereknevelésről, de sokminden másról is. Világmegváltó témákról és életfilozófiákról. Éreztem, hogy nem kell némán eltöltenem a napomat, hanem a sok érdekes témákról beszélgetve, az éhező agyamnak is tudtam némi fénypontot adni. (kicsit olyan volt, mint a SUDOKU az idősebb korosztálynak - agygyakorlat)
Több hónapig tartott, míg rendezni tudtam magamban az “új szerepemet” az Adél életében és a saját életemben. Persze közben jött a Konyhafőnökben való szereplésem is, és talán emiatt is, de sikerült visszatalálnom Önmagamhoz. Találtam egy új stabil pontot, ahol nem kérdőjeleztem tovább, hogy jó anya vagyok e és visszanyertem a régi önbizalmamat. Imádtam a kislányomat és ő is imádott engem (amennyire ki tudta ezt fejezni 😄). Ha visszaemlékszem, akkor szerintem kb. a szülés után 8. hónapnál kezdtem igazán érezni és élvezni, hogy anya vagyok.
“Kidobtam a Nagy Könyveket” és el kezdtem a saját anyaságot megélni. Megengedtem magamnak, hogy hiányt érezzek a munkám iránt és abba hagytam az Önmagam ostorozását, hogy miként kellene viselkednem anyaként. Végeztem a hagyományos társadalmi normákkal és felvállaltam azt, hogy a babázás mellett nem kell megszűnnöm létezni! - Boldog voltam ismét!
Talán néhányatok jártatok hasonló cipőben és talán néhányatok nem is meri ezt bevallani Önmagatoknak sem, de úgy vélem, hogy a mai világban, ahol megannyi nő van, akik dolgoztak a gyerek előtt és szerették is a munkájukat, NE kelljen választásra kényszerülniük a gyerekvállaláskor, és dönteniük a gyerek és a karrier között. A társadalmi norm már rég nem olyan mint régen és már rég nem titulálhatunk valakit rossz anyának, csak mert vágyik arra, hogy picit visszanyerje korábbi Önmagát a kicsike mellett, szülés után.
Anyának lenni piszok nehéz, de piszkosul keményen dolgoztunk azért is, hogy olyan sikeres nőkké váljunk, amilyenek voltunk a gyerek előtt. Szóval miért is kéne mindazt feladnunk? Persze egy másik blogot kéne írnom a Work-Life Balance-ről is, mert egyensúlyban tartani sem könnyű ha mind a kettőt szeretnénk. (na erről majd később, mert már nem gyarapítom a szót)
Félreértés ne essék, de az általam leírt történet teljesen a saját tapasztalataimra alapszik és nincs itt jó vagy rossz. Az anyaság önmagában nem egy fekete-fehéren leírható fogalom. Utólag azt mondom, hogy egy nő életében nincsen megfelelő pillanat a gyerekvállalásra és nincsen egyféle kézikönyv a gyereknevelésre. De mindenkinek meg kell találnia és felvállalnia a saját útját, abbahagyni az önostorozást és felvállalni a saját érzelmeinket. Talán ezáltal, több anya kerülhetné el a posztnatális depressziót is. Légy BOLDOG!
UI.: a boldogtalaságot nem lehet leplezni, mert azt a gyermek és a férj is meg fogja érezni. Boldog nő = Boldog feleség = Boldog család 😄
Comments ()