Úgy vagyok ezzel, hogy még az utolsó kis félköríves mosolyt is megörzöm.
Emlékezni fogok rá, mint hosszú tél után az elsö tavaszi délutánra.
Ismét inkább ajkamba haraptam, minthogy kérésben fakadtam volna ki.
Csak nézem az elszánt mozdulatokat, ahogyan tudom, hogy teszel majd.
Ahogyan követem a kanyarulatát a gondolataidnak, s nyugtázom: én is így
tenném.
Mégis.
Apró porrá örölt át nem mentett boldogság. Emlékezni fogunk egymásból,
az érzelem mészárlás elötti korból is? Halvánnyá halták magukat a kedves
szavaink.
Mégis.
Bennem csak azok a képek élnek tovább, mikor az érzelmek szegleteiben
nyugodtan pihentek az arcélek. Vagy mikor szorosabbra fontuk lelkünk
ölelkezö indáit.
Bennem a hasadás a hajnalt idézi, és nem a pusztulást. Én jöttödre vártam,
s te megérkeztél. Jöttödre vártam, s tudtam, aki érkezik tovább is áll. S hogy a
kettö között a szívemen áthaladtál?
Részemröl a szerencse.