Vannak pillanatok, amikor a világ halkabb lesz.
Nem azért, mert kevesebb zaj van körülöttünk, hanem mert belül végre figyelünk.
A csendnek is van illata.
Nem lehet üvegbe zárni, mégis ismerős. Olyan, mint egy régi emlék, amit nem képpel, hanem érzéssel őrzünk.
Egy könyv lapjai között néha ugyanez történik.
A történet nem tol előre, nem magyaráz — csak kísér. És közben lassan felismerjük magunkat benne.
A lélek nem rohan.
Megvárja, míg utolérjük.
A vasárnap pedig pont erre tanít: nem mindent kell érteni, elég néha csak jelen lenni.
Ha ma csak egy gondolat marad meg benned, legyen ez:
a csend nem üresség — hanem tér, ahol végre önmagunk lehetünk.