Kérdezték tőlem, miért nem írtam le mindent.
A válasz egyszerű, mégis nehéz.
Nem írhattam le mindent.
Nem azért, mert féltem az igazságtól, hanem mert nem csak az én történetemről van szó. Sok ember életét érinti. Olyanokét is, akik nem döntöttek úgy, hogy nyilvánosság elé lépnek.
Nem írhattam le mindent, mert nincs jogom mások teljes történetét elmesélni.
Nem írhattam le mindent, mert ez a könyv nem csak a jelennek szól. Tíz év múlva is ott lesz egy polcon. Akkor is kézbe veheti valaki, amikor már egészen más élethelyzetben lesz.
Lesznek a családnak olyan tagjai, akik talán csak évek múlva szembesülnek azzal, ami történt. Köztük az a kisfiú is, aki akkor veszítette el az édesapját, amikor még semmit sem tudott a világról. És ott van az édesanyja, akinek ezek után kellett megtanulnia újra élni.
Írhattam volna saját néven is.
Mégsem tettem.
Az anonimitást nem azért választottam, mert szégyelltem a történetemet. Azért választottam, mert szeretném megóvni azokat, akiknek tovább kell élniük ezzel a múlttal. Nem szeretném, hogy a családot újra és újra felkeressék, kérdésekkel zaklassák, vagy akaratuk ellenére egy történet szereplőivé váljanak.
Nem a hírnév vezette a kezem.
Sokkal inkább az a meggyőződés, hogy vannak történetek, amelyekről beszélni kell. Mert attól, hogy hallgatunk róluk, nem szűnnek meg létezni.
A csend nem oldja meg a traumát.
A csend csak továbbadja.
Én azért írtam meg ezt a könyvet, mert hiszem, hogy a tabuk megtörése néha az első lépés a gyógyulás felé. Nem azért, hogy ítélkezzek, nem azért, hogy bárkit megbélyegezzek, hanem azért, hogy kimondjam: attól, hogy nem beszélünk valamiről, az még létezik.
És talán éppen ezért kell beszélnünk róla.
A könyvet a következő linken találod:payhip.com/b/gw91v
Comments ()