Vannak történetek, amelyekről azt mondják: jobb nem tudni.
Én másképp gondolom.
Miért ne kellene beszélni róluk? Miért ne kellene leírni őket?
A csend nem védi meg a gyerekeket, és a hallgatás nem teszi meg nem történtté azt, ami megtörtént.
Sokan úgy hiszik, hogy az abúzusnak mindig vannak egyértelmű jelei. Hogy észre lehet venni. Bárcsak mindig így lenne.
A valóság azonban más.
Vannak történetek, amelyek olyan családokban történnek, amelyek kívülről boldognak, szeretetteljesnek és nyugodtnak látszanak. Olyan emberekkel, akikről senki sem feltételezné. És vannak helyzetek, amikor sem a család, sem a közvetlen környezet nem látja, mi történik a háttérben. Nem azért, mert nem figyelnek, hanem mert nincs olyan egyértelmű jel, amelyből erre következtetni lehetne.
Amikor pedig az igazság kiderül, szinte mindig ugyanaz a kérdés hangzik el:
„Hogy nem vettétek észre?”
Erre nincs egyszerű válasz.
Egy dolgot azonban biztosan megtanultam: ha egy gyermek bántalmazásról beszél, azt mindig komolyan kell venni. Nem szabad legyinteni, kételkedni vagy elhallgattatni. Minden gyermek megérdemli, hogy meghallgassák.
Ezt a könyvet nem azért írtam meg, hogy ítélkezzek. Azért írtam meg, mert hiszem, hogy a hallgatás senkinek sem segít. Ha akár csak egyetlen ember másként figyel egy gyermek szavaira, vagy hamarabb mer segítséget kérni, akkor már volt értelme megszületnie ennek a történetnek.
Mert vannak történetek, amelyekről beszélni kell. Nem azért, mert könnyű, hanem mert a csend túl sokszor azoknak kedvez, akiknek nem lenne szabad.
Ezt a könyvet azért írtam.
Itt tudod elolvasni: payhip.com/b/gw91v
Comments ()