Ha senki nem tanította meg rá, honnan tudná egy gyerek, hogy valami nincs rendben?
Honnan tudja egy gyerek, hogy valami nem természetes, ha erre senki sem tanította meg?
Sehonnan.
Miért kellene félnie a saját szüleitől?
Nem kellene.
Bíznia kellene bennük.
A szülő a biztonság. Az a hely, ahová a gyerek visszatérhet. Akihez kérdésekkel fordulhat, még akkor is, ha azok a kérdések kényelmetlenek.
De vannak dolgok, amelyeket egy gyereknek meg kell tanulnia felismerni.
Nem azért, hogy féljen.
Hanem azért, hogy legyen saját hangja.
Életkorának megfelelően beszélgetni vele. A testről. A határokról. Arról, hogy mi az, ami jó érzés, és mi az, ami nem. Hogy vannak dolgok, amelyekre mondhat nemet. Hogy kérdezhet. Hogy kíváncsi lehet. És hogy nincs olyan kérdés, amit ne tehetne fel.
És legfőképpen: hogy szólhat.
Nem akarom megmondani, hogyan kell ezt tökéletesen csinálni.
Nem tudom.
Bárcsak tudnám.
Azt sem gondolom, hogy attól leszünk jó szülők, ha ezt tökéletesen csináljuk.
Sőt.
Azt hinni, hogy nagyon jó szülők vagyunk, talán egy kicsit nagyképűség.
Mert honnan tudhatnánk?
Egyetlen dolog fogja bebizonyítani.
Az idő.
Nem az, hogy mi mit gondoltunk magunkról szülőként.
Hanem az, hogy milyen felnőtté válik mellettünk a gyermekünk.
Mer-e majd kérdezni?
Mer-e kíváncsi lenni?
Mer-e velünk nem egyetérteni?
Mer-e nemet mondani?
Mer-e segítséget kérni?
Mer-e saját hangot találni?
Mert ha egy gyermek megtanul kérdezni, megtanul kíváncsi lenni, és megtanulja használni a saját hangját, akkor talán azt is megtanulja felismerni, mi jó neki, és mi nem.
Nem tudom, ettől jó szülők leszünk-e.
De talán egyszer, sok év múlva, a gyermekünk fogja megmutatni nekünk a választ.