Némelyik regényírónak balszerencséjére, az átlagember szemében az elbeszélő műfaj és a hazugság egy és ugyanazt jelenti. Több évvel ezelőtt kiadtam egy déltengeri regényt. A cselekmény a Salamon-szigeteken játszódott le. A cselekményt a kritikusok és recenzensek mint a képzelet rendkívül hiteles teljesítményét dicsérték. Ami a valóságot illeti – azt mondták, a valóságnak nyoma sincs benne. Hiszen mindenki tudja, hogy gyapjas hajú emberevők nem élnek már a földön, még kevésbé szaladgálnak egy szál kötő nélkül, s vagdossák le más emberek, néha fehér emberek fejét. Hát ide hallgassanak. Honoluluban, Hawaii szigetén írom ezeket a sorokat. Tegnap a tengerparton, Waikikinál megszólított egy idegen. Közös barátunkat, Kellar kapitányt említette. Mikor hajótörést szenvedtem a Salamon-szigeteken a Minota munkásfogdosó hajóval, Kellar kapitány, az Eugénie munkásfogdosó hajó gazdája mentett meg. A feketék levágták Kellar kapitány fejét, mondta az idegen. Ő tudja. Ő képviselte Kellar kapitány anyját a birtok felszámolásánál.