Amanar "Tisztátalan Erők a Boszorkánymester Szolgálatában"

1. fejezet: A tisztátalan erők rejtett ösvénye

Ebben a bevezető fejezetben az olvasó sötét folyosókra lép, ahol tiltott tudás lapul, és az árnyak ősi varázsigéket suttognak. Akár egy titkos kapu, ezek az oldalak arra hívnak, hogy az ember elhagyja a hétköznapi bizonyosságokat, és alámerüljön a nyugati mágia, az európai boszorkányság, a vudu-rituálék és az olyan ősi nyelvek, mint a latin vagy a sumér, eleven szövetébe. A szövegbe ágyazva megtaláljuk azoknak a beavatottaknak a történeteit, akik merészeltek szellemeket megidézni a fátylon túlról, és hűséget esküdtek az emlékezetnél is ősibb hatalmaknak. Ez a fejezet egyszerre figyelmeztet és hív: ha rálépsz erre a görbe útra, többé nem térhetsz vissza a régi önmagadként. Itt a ravasz művészetek egy régi grimoár halk tónusán keresztül tárulnak fel, tele azzal a borzongással, amelyet láthatatlan erők puszta említése kelt. Ily módon megteremtődik az egész szöveg alapja: a tisztátalan erők igénybevétele a mesteri boszorkánymester szolgálatában, felhasználva azt, amit mások félnek, a megvilágosodás keresése céljából.

2. fejezet: A boszorkánymester szövetsége az árnyakkal

A kutatás mélyebb rétegeibe hatolva találkozunk azokkal a kötelező érvényű szövetségekkel és eskükkel, amelyek halandó vágyat kötnek össze kísérteti erőkkel. Vérrel írt szerződések, suttogott fogadalmak rejtett szentélyekben, holdfényes rituálék vagy a kriptákkal teli katedrálisok csendje—mindezt komor részletességgel tárgyalja a fejezet. Az olvasó megismeri, milyen ünnepélyesen fontos szövetséget kötni olyan lényekkel, amelyek az emberi értelem határain túl laknak. Ez a fejezet az ősi zárakban forduló vas kulcsok csörgésével rezonál, feltárva a régi világból és távoli vudu-papok kunyhóiból ismert titkos szertartásokat. Itt kezdődik a nyelvek—latin ördögűzések, sumér invokációk és archaikus varázsigék—alapos megismerése. Egybe vannak szőve titoktartással és az évszázadok mély csendjével, s ezek a részek irányítják a szorgalmas tanulót, hogy szent esküt tegyen, és megmutatják a biztonságos tudatlanság és a veszélyes beavatás közti határvonalat.

3. fejezet: A láthatatlan birodalom anatómiája

Az asztrális síkok örvényszerű ködétől a kevésbé ismert tartományokig, amelyek a halandó észlelés peremén húzódnak, ez a fejezet a láthatatlan világok vázszerű felépítését vizsgálja. Mindegyik dimenziót élő organizmusként írja le, amely vonzható, irányítható vagy megbékíthető energiákkal pulzál. Megvizsgáljuk az angyalok, démonok, elemi szellemek és nyugtalan kísértetek ősi kölcsönhatását—ez a kifinomult tánc visszhangzik a rejtett kozmoszban. Kabbalisztikus ábrákra és európai, archaikus szellemtérképekre támaszkodva a szöveg arra tanít, hogyan érthetjük meg a kozmikus útvonalakat és az asztrális metszéspontokat. Ezekben a sötét passzusokban a világok közti fátyol elvékonyodik, feltárva a kezdő előtt a csodákat és a rémségeket egyaránt. Figyelmeztető meséken és titkos tudáson keresztül ez a fejezet ráébreszt minket, hogy a láthatatlan birodalom ismerete felemelheti a boszorkánymestert a halandó korlátokon túl, vagy megkötheti egy rendíthetetlen sötétségben.

4. fejezet: Az okkult mesteri eszközei

A gyertyák és füstölők tompa fényénél a leendő adeptus megkezdi a boszorkánymester mesterségének tárgyi kellékeinek elkészítését. Itt több évszázados hagyományok olvadnak eggyé: szertartási tőrök kovácsolása bolygóórák szerint, sigilák precíz bevésése érintetlen pergamenre, viaszfigurák formázása kötővarázslatokhoz és a talizmánok bekenése okkult gyógynövényekkel átitatott olajokkal. Alkímiai eljárások is felszínre kerülnek a szövegben, melyek megmutatják, hogyan változtathatók a fémek, drágakövek és szerves anyagok erővezető csatornákká. E lapokon át a műhely áhítatos csendje lüktető potenciállal telik meg, miközben pentákulumok, pálcák és idézőedények füsttel és imával szentelődnek fel. A fejezet hangsúlyozza, hogy a leghatalmasabb beszéd vagy a leghőbb varázsige is hasztalan, ha a szent eszközök nincsenek megfelelően felszentelve, hiszen ezek a csatornák teszik lehetővé a tisztátalan erők könyörgését és kényszerítését.

5. fejezet: Elemi szellemek és uradalmuk

Utazás a föld, a levegő, a tűz és a víz örvénylő hatalmába, ahol mindegyik elemhez saját rejtett szellemhierarchia tartozik. Az európai boszorkányság hagyományaiból merítve, és a vudu szellemi tiszteletének motívumait visszhangozva a szöveg feltárja azon láthatatlan lények személyiségét és temperamentumát, amelyek az egyes tartományokat megszemélyesítik. Megismerjük kedvelt áldozataikat—a légies szilfeknek a friss virágokat, a tüzes szalamandráknak az olvadt viaszt, a vízi undoknak a szent sót—és a téves paktumok végzetes következményeit. Bele vannak szőve latin nyelvű, régi grimoárokból származó idéző formulák, valamint a legősibb szumér varázsigék, amelyekről azt tartják, hogy megrengetik a valóság alapjait. Az óvatos boszorkánymesternek egyszerre kell tisztelettel és határozottsággal közelednie ezekhez az entitásokhoz, mindig résen, nehogy az elemi erők pillanatok alatt ellene forduljanak, ha hiányzik a kellő tisztelet és méltóság.

6. fejezet: Nekromantikus mormogás és a sírok suttogása

A holdfény alatt, a századok csendjétől repedezett sírkövek között terül el a nekromanta birodalma. Ez a fejezet félrehúzza a halál leplét, felfedve a holtak örök nyugalmából való kicsalogatáshoz szükséges protokollokat és invokációkat. A szöveg sötét katakombákból árad, figyelmeztetve, hogy a sír szaga a tudás és hatalom erős kulcsa lehet, ugyanakkor halálos csapda is a figyelmetleneknek. Részletesen tárgyalja a valaha élt emberek szellemeinek megidézését célzó szertartásokat, amelyek a régi európai temetkezési rítusok, a haiti vudu Ghede-szellemek tisztelete és a bibliai halottidézés felhangjait szövik egybe. E sárguló pergamenekre rótt sorokban a keresőt emlékeztetik, hogy a holtaknak parancsolni olyan, mint pengeélen táncolni az uralkodás és a kárhozat között. A legapróbb hiba átkokat és bosszúszomjas kísérteteket szabadíthat rá, amelyek kísértetként maradnak az idéző küszöbén.

7. fejezet: Az égi és pokoli seregek megidézésének művészete

Kiemelkedve az alvilág homályából, most felfelé fordítjuk a tekintetünket, hogy az égi kórusokból és pokoli légiókból merítsünk erőt. Azoknak a régi zsoltároknak az elemzése által, melyeket középkori katedrálisok kriptáiban suttogtak, és azoknak az óriási idézéseknek az összehasonlításával, amelyek tiltott démonológiai szövegekből származnak, a fejezet feltárja, hogyan válhat a boszorkánymester a teremtés legfelsőbb és legalsóbb síkjai közti közvetítővé. Bár gyökeresen ellentétesek, mind az angyali, mind a démoni erők irányíthatók precíz formulákkal és a szent geometria leleményes alkalmazásával. Az olvasót végigvezeti az oratóriumok megépítésén, amelyek a kozmikus hatalom mikrokozmoszaként működnek, felhasználva Isten rezgő neveit és a pokoli nyelveket gondosan mért kórusban. Nyomatékosan figyelmeztet a varázslatok erkölcsi terhére: ilyen megidézések akár a mennyei síkokhoz is utat nyithatnak, de ugyanígy a gonoszság örvényét is kiszabadíthatják.

8. fejezet: A Vudu és a nyugati boszorkányság konvergenciája

Ezeken az időverte lapokon az ősi európai varázslatok összefonódnak a vudu szertartások lüktető ritmusával. Félig elfeledett latin imák keverednek a mocsarakon és erdőkön átzen­gő dobok ütemeivel, egyesülve az ének, a tánc és az árnyjáték szövetében. Ez a fejezet tanúsítja, milyen erő szabadul fel, amikor különböző mágikus áramlatok találkoznak egy ravasz gyakorló rejtett szentélyében. A szemnek és szívnek is nyitottnak kell maradnia arra a szinergiára, amely akkor jön létre, ha a Loákat behívják a bolygói szigillummal rajzolt körökbe. Az olvasó megismerkedik a rum-, dohány- és gondosan faragott fétistárgyak áldozatbemutatásával, amely hidat ver az ősi kelta védő körök és az afrikai diaszpóra szellemei között. A szöveg annak a két korábban összeegyeztethetetlennek hitt hagyománynak az egyesülését ünnepli, ami új és félelmetes varázslatok küszöbén egy élő erőt hoz létre.

9. fejezet: A kabalisztikus kulcs és az Árnyak Fája

Itt a Kabbala tiszteletreméltó tanítása nem szigorú templomi öltözetben mutatkozik meg, hanem veszedelmes térkép gyanánt, ami félrevezetheti a figyelmetlen beavatottat. Elrejtve buk­kan elő a Sefirák sötét oldala, a Qliphoth, ami feltárja, hogy a gonosz energiák miként szívják el és torzítják el az isteni emanációkat. A héber betűk rejtett erejéről és a titokzatos latin feljegyzésekről részletes említést tesz a szöveg, egy tükörkép és inverzió útvesztőjét hozva létre. A tanítványt óvatosságra intik: minden szféra válhat a fény vagy a romlottság kapujává. A fejezetet áthatják az angyali írás suttogásai és a démoni csend visszhangjai, emlékeztetve a gyakorlót, hogy a legmélyebb kinyilatkoztatások gyakran az emberi erkölcsön túl rejlenek, hívogatva azokat, akik mernek a Fa ürességébe pillantani.

10. fejezet: A hermetikus mesterség és az alkímiai átlényegülés

Határozott kézzel és lángoló szívvel fordul a boszorkánymester a laboratórium felé, ahol bugyogó lombikok és üveg alambikok néma tanúi az írott történelemnél is régebbi kísérleteknek. Ez a fejezet feltárja a hermetikus tudomány titkait, melyekben a higany, a kén és a só élő szimbólumai a szellem és a test összehangolódásának. A fémek átalakítását ötvözve a boszorkánymester lelki evolúciójával, a szöveg a megtisztulás, feloldódás és kikristályosodás finom táncát írja le. Minden olvasztótégely a belső átalakulás tükre lesz: a nyers késztetések ragyogó erénnyé vagy a tisztátalan erők feletti uralomra élesített eszközzé formálódhatnak. Noha az alkímiai folyamatok java rejtélyes metaforák és titkos kódok mögött marad, a fejezet egy irányt adó szikrát nyújt, figyelmeztetve: a valóság alakításához először önmagunkat kell olyanná alakítanunk, hogy méltók legyünk a kozmikus láng befogadására.

11. fejezet: Vér-rítusok és csonttalizmánok

E sötét bekezdésekben alámerülünk az életfolyadék ősi mágiájába, illetve a csontokban lakó változhatatlan visszhangba. Az európai boszorkányoktól, akik teliholdas éjszakákon megbökték ujjaikat, a nyugat-afrikai dzsungel kifacsart szertartásaiig a szöveg őszinte képet ad arról, hogyan válhat a vér, a csont és az élőlények eszenciája a hatalmi rítusok alappillérévé. Figyelmeztető moraj kísér minden sort—az élet nyers lényegével dolgozni kétségtelenül hatalmas eredményekkel kecsegtet, de veszélyes megfigyelők figyelmét is magára vonja. Az adeptusnak eszébe vésik, hogy teljes tisztelettel kell bánni ezekkel a rítusokkal, megalkuvás nélkül rajzolva védő köröket. Mert bármily hatalmas legyen is az erő, amit a vér és a csont egyesülése felébreszt, ezek a művészetek áldozatot követelnek, és csak a rendíthetetlen meggyőződésűek emelhetik a tiltott misztériumok kelyhét.

12. fejezet: Álomvilágok és fantasztikus szövetségesek

A mindennapi tudatosság küszöbén túl egy olyan táj húzódik, amelyet az álombirodalom sző, ahol illúziók és a fel nem fedett igazságok keverednek. Ebben a fejezetben a mák és az üröm ősrégi füstölői égnek kovácsoltvas edényekben, felkészítve az elmét az irányított utazásokra az alvó lélek útjain. A ceremoniális szerkezetek és az álommágia folyékony spontaneitásának ötvözésével a boszorkánymester kísérteties vezetőket idézhet meg, vagy rejtett tudást kaphat, minden egyes alkalommal élénkebben. Az e látomás-templomokban tett cselekedetek hatást gyakorolnak az ébrenlét világára, megkötve vagy felszabadítva az ész által meg nem törhető energiákat. A szöveg óvatosságra intő példákat hoz olyan álmodókról, akik illúziók labirintusában rekedtek, emlékeztetve a kezdőket, hogy noha az álomvilág röpke csodákat és titkos tudást kínál, ravasz csalásokat is rejt, melyek alig várják, hogy kelepcébe csalják a túlzottan elbűvölteket.

13. fejezet: Tiltott nyelvek és az ősi szavak hatalma

A sumér agyagtól Bábel elveszett tornyaiig a nyelv hatalma fegyverként és kulcsként is visszhangzik a történelemben. Ez a fejezet az archaikus írások labirintusába vezeti az olvasót—enochiánus emanációk, ősi sumér szótagok és ezoterikus latin versek—a közös hit szerint mindegyik felnyithatja a teremtés titkos kamráit. A fonetikus varázsigék gyakorlata, amelyeket gondos artikulációval ejtenek, hogy harmonizáljanak a láthatatlan síkokkal, részletes leírást kap. Az olvasó meghívást kap, hogy minden szótagon időzzön, érezve a kozmikus áramlatok elmozdulását, ahogy a varázsige átszövi a létezés szövetét. A szöveg figyelmeztet, hogy a nyelv egy élő lény, és a félrekiejtés torz tükröződéseket idézhet meg a kívánt hatalmak helyett. A mély tisztelet a Szó iránt a fejezet sarokköve, hiszen azt mondják, akár egyetlen, helyesen kimondott frázissal az adeptus csodák—vagy katasztrófák—kapuit nyithatja szélesre.

14. fejezet: Familiárisok és kötött szolgák megidézése

Itt a gyakorlati boszorkánymester megtanulja, hogyan szerezzen alacsonyabb rendű szellemeket, familiárisokat vagy gondolati formákat, melyeket összpontosított akarat formázott. A középkori Európában emlegetett békabékák­tól kezdve a fénylő, légies lényeken át, amelyek a levegő őrzőiként szolgálnak, a megidéző szövetségesei olyan változatosak lehetnek, akár az éjszakai égbolt csillagai. A homunculusok létrehozásához használatos összetevőkre finom utalások történnek, valamint az elemi lény egy kiválasztott edényhez kötésének fortélyaira. A szöveg apró imákat és megszólításokat közöl, melyekkel a röpke létformákat csalogathatjuk, legyenek ezek árván álló útkereszteződések árnyai vagy asztrális fényfolyamok. A hűséges szolgálat ígérete hataloméhes tanítványokat csábít, ám a fejezet óva int a szellemlények rabszolgasorba vetésének veszélyeitől is. Egy bölcs mester tudja, hogy a szolgai kötelék neheztelést ébreszthet, és a lojális familiáris és a bosszúálló kísértő közti határ meglehetősen vékony.

15. fejezet: Ceremoniális körök és az uralom geometriája

A szentelt földbe rajzolt körön belül a boszorkánymester az energiák karmestere lesz, irányítva a láthatatlan finom szimfóniáját. Részletes útmutató szól a kör kiméréséről és megrajzolásáról, beleértve a fő égtájakat és a szent neveket, melyek a szöveg gyakorlati vázát alkotják. Itt a geometria túllép a puszta formákon, és kozmikus tervrajzzá válik, ami lehorgonyozza az idéző akaratát. Régi kabbalisztikus jelek fonódnak össze a vudu vévére emlékeztető örvényszerű vonalakkal, így egységes rendszert hozva létre, amely egyfelől védelmet nyújt a betolakodók ellen, másfelől felerősíti az idéző hívását. Ezeken az oldalakon a kör egyszerre erődítmény és oltár, mely egyszerre ad védelmet és uralmat. Ha a legnagyobb odafigyeléssel húzzák meg, akkor hatalmat ad a pokoli légiók kordában tartására vagy a háborgó szellemek lecsendesítésére. Egyetlen vonal elhanyagolása azonban káoszba taszíthatja az egész műveletet, védtelenül hagyva a gyakorlót a könyörtelen erők színe előtt.

16. fejezet: A boszorkány röpte és az asztrális utazás

A testi korlátokat lebontva az adeptus a repülés felszabadító élményét keresi, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. A folklórból ismert éjféli seprűlovaglás ötvöződik a titkos társaságokban oktatott, kidolgozott asztrálprojekciós technikákkal, fénypontokkal pettyezve az eget a lehetőségek végtelensége felé. Hallucinogén gyógynövényekből készült füstölők vagy szigorú meditációs fegyelem segítségével a boszorkánymester kiterjesztheti tudatát a testen túlra, bepillantva abba a szférába, ahol az álom és a valóság egybeolvad. A távoli asztrális ligetekben tartott „szombatok” történetei egybehangzanak az öreg angol lápvidék csendjével, és együtt táncolnak a csillagokkal teli égbolt alatt tartott haiti összejövetelek visszhangjaival. A szöveg útmutatást ad a biztonságos visszatéréshez, javasolva védő amuletteket, hogy megóvjuk az utazó lelket a ragadozó kísértetektől. Mindazonáltal minden sorában ott vibrál a féktelen szabadság csábítása, az ősi ígéret, hogy a mágia által leszakíthatjuk az idő és a tér bilincseit, szabadon lebegve a világok között, tudás után kutatva, amit az alvó elme nem ismerhet.

17. fejezet: Rontások, átkok és a kártékony mágia etikája

Egy olyan világban, ahol a sötétség és a fény egyaránt eszközként használható, elkerülhetetlen a kártékony mágia témája. Ez a fejezet gyűjti össze a sötét hagyományokat: a középkori Európa gonosz varázslatait (maleficia), a vudu félelmetes „halálos döfés” praktikáit és a ravasz átkokat, amelyeket tapasztalt mesterek akár egy rongybabával is képesek végrehajtani. Minden oldal baljós figyelmeztetésekkel recseg: bár a kártékony varázslatok gyors bosszút vagy megtorlást ígérhetnek, súlyos bélyeget égetnek a lélekbe. Az adeptust biztatják, hogy gondosan mérlegelje egy átok erkölcsi és spirituális árát, mert a gonosz szándék szálai könnyen visszafelé is hathatnak. E tudás mégis nélkülözhetetlen marad, akár védelemről, akár elrettentésről legyen szó, így a szöveg felfedi azokat a jeleket, szavakat és mozdulatokat, melyek a tisztátalan erők sűrű sötétjét használják fel. Nyíltan figyelmeztet, hogy az átkok labirintusában a legnagyobb veszély nem biztos, hogy a célpontból, hanem a varázsló saját szívében fortyogó sötétségből fakad.

18. fejezet: Rituális megszállás és az árnyékszemély

Amikor a boszorkánymester saját tudatának küszöbére ér, előfordulhat, hogy meghív egy szellemet vagy istenséget, hogy az a test edényében lakozzon. A vudu gyakorlói ezt „meglovaglásnak” nevezik, míg az európai grimoárok suttogva beszélnek arról, hogyan engedhet be valaki angyali vagy démoni jelenlétet a lelkébe. Ez a fejezet részletezi, hogyan lehet biztonságosan megkísérelni a megszállást, bemutatva a védelmi köröket, füstölőket és énekeket, amelyek alkalmassá teszik az emberi testet a fogadásra. Mégis, szigorú figyelmeztetések kísérik e sorokat: ha egy szellem belép, előfordulhat, hogy nem szívesen távozik. A határ a személyes én és az entitás között elmosódhat, tiltott vágyakat és rejtett indulatokat szabadítva fel. Az adeptus gyakorlati lépéseket kap, hogyan szilárdíthatja meg ismét az uralmát, vagy köthet gyümölcsöző szövetséget a szellem hatalmának kiaknázásához. A sorok közt áradó, egyszerre félelmetes és mámorító feszültség figyelmeztet: a testünk megosztása tisztátalan erőkkel pillanatnyi dicsőséget vagy örök kárhozatot is hozhat.

19. fejezet: A Nagy Rítus az összehangolódásért és a hatalomért

Az eddig szőtt szálakat egybefogva ez a rész egy lenyűgöző szertartást mutat be, melynek során a boszorkánymester minden tisztátalan erőt egyetlen, harmonikus akaratgesztusban idéz meg. A négy elem szimbólumai, a nekromantikus szellemek megidézései és az angyali-démoni invokációk zengő kórusa olvad egybe ebben a lélegzetelállító rítusban. Kabbalisztikus térképekre és a vudu ritmusokra építve a szöveg olyan szinergiát ír le, amely—szóbeszéd szerint—magát a sors szövetét is képes meghajlítani. Nyomatékosan figyelmeztet, hogy minden mozzanatot a legnagyobb óvatossággal kell végrehajtani: a rituálé bármely hibája felszakíthatja a védőfátylat, utat nyitva a kaotikus energiák rohamának. A siker ugyanakkor a hatalom csúcsát ígéri, a látható és láthatatlan fölötti diadalüvöltést. A siker csendjében a boszorkánymester a világok közti összekötőként áll, egy ragyogó pillanatot teremtve, amelyben a tisztátalan erők a szent fejlődés eszközeivé válnak.

20. fejezet: Hogyan kerüljük el a felsőbb hatalmak haragját

A tisztátalan erők irányításában aratott diadal gyakran magára vonja a felsőbb lények éber tekintetét—akár a kozmikus rendet védelmező őrökről, akár rivális boszorkánymesterekről van szó, akik a trónodra áhítoznak. Ez a fejezet felfedi az álcázó manővereket és védelmi praktikákat, amelyek elrejtik a gyakorló tevékenységét a fürkésző asztrális szemek elől. A ravasz adeptus megtanulja, hogyan burkolózzon illúziókba, alkalmazzon fordított invokációkat, és hogyan mutasson be megtévesztő áldozatokat az éjszaka legmélyebb óráiban, hogy félrevezesse a bosszúálló hatalmakat. A szöveg a régi korok ravasz embereinek folklórjából merít, akik szövevényes trükkökkel csúsztak ki az egyház markából. E leckék elsajátításával az olvasó is megóvhatja magát a megtorlástól, amely gyakran sújtja azokat, akik merészelik a tisztátalan erőket a saját akaratukhoz idomítani.

21. fejezet: A tanítvány próbatételei és a félelem feletti uralom

A végső felemelkedés előtt a boszorkánymesternek szembe kell néznie saját tükörképével a sötétségben. Elkerülhetetlen, hogy minden hatalmi út önvizsgálattal járjon, melynek során bűntudat, kétség és rettegés iszonyú alakokat ölthet. Az ezoterikus ösvény minden ágának figyelmeztető történeteiből merítve a szöveg feltárja azokat a könyörtelen próbákat, amelyek a lelket teszik mérlegre. Itt a tanítvány a személyes démonjai által generált illúziókkal, az emlékezet útvesztőiben kóborló bűnbánattal, s végül az utolsó kapuőrrel—önmagával—találkozik. Az ókori írók hajthatatlanul állították, hogy csak ilyen ijesztő összecsapásokon át nyerhető el az a kitartás és tisztaság, amely képes szembenézni a kozmikus rettegéssel. Ez a fejezet a mély megértést szorgalmazza, miszerint maga a félelem a tanító, egy kemence, amely a nyers halandó agyagból igazi mestert formál. Akik állhatatosak maradnak, olyan erővel lépnek tovább, amely nem kerül a tisztátalan erők bűvkörébe.

22. fejezet: A Tisztátalan Koronája és az Új Mágus felemelkedése

Ebben a zárófejezetben a tudás, a technika és az odaadás minden szála összefonódik, hogy kihirdesse az olvasó saját uralmának hajnalát. Miután szerződéseket és invokációkat kötött, sötét hatalmakkal szövetkezett és kiállta az okkult ösvény labirintusszerű próbatételeit, a boszorkánymester most az önteremtés szélén áll. A latin nyelv archaikus formájában leírt koronázási rítusok a beavatott vállára helyezik a mesteri rang palástját. A Vudu és a nyugati mágia szinergiája, a kabbalai titkok csendes visszhangja és az ősi invokációk ritmikus lüktetése mind megtalálja a helyét a koronázási szertartásban, üdvözölve az újonnan felkent mágus belépését az ősök és szellemek körébe. Itt a szöveg végső buzdításként hangzik: a tudást bölcsességgel, a bátorságot elővigyázatossággal kell kiegyensúlyozni. A végső sorok titokzatos rúnákban írva azt jelzik, hogy az ajtó nyitva áll azoknak, akik nem félnek megformálni saját örökségüket a világ rejtett tartományaiban, fejüket a tisztátalan erők koronájával ékesítve.

Amanar

https://hu.blackmagian.eu/